Esküdni csak stílusosan, szépen…

Vannak, akik csakis háromszáz főben, óriási felhajtásban, lenyűgöző ruhakölteményekben gondolkodnak, amikor az esküvőjükről van szó. Bérelt limuzin, hivatásos vőfély, csokordobálás, vetítés és menyasszonytánc, mindezek elengedhetetlen tartozékai egy valamirevaló lagzinak. Az én nővérem ilyesmiről hallani sem akart. Visszafogottan, a lehető legkisebb közönség előtt, meghitt intimitásban kimondani az „igen”-t – ez volt a vágya, ami a múlt hétvégén valóra is vált.
Bár mini esküvő volt, mindössze hatan vettünk részt rajta - jómagam sem testvéri minőségben, hanem tanúként – meg kell, mondjam, nemigen láttam még ilyen kedves és szívből jövő ceremóniát, mint amilyenre ez sikerült. Már maga a helyszín is telitalálat volt, igaz sokáig keresgéltek, mire rábukkantak. A Zalai dombság közepén egy kis kastélyszállóban, amely mentes minden flanctól, rongyrázástól vagy sznobizmustól, Misefán zajlott a háromnapos eseménysorozat. Inkább családias, meghitt és magától értetődően természetes. A tulajdonosok maguk vették kezükbe a bonyolítást és teljes szívvel-lélekkel részt vettek minden mozzanatban. Minden olajozottan is működött, kivéve azt a kiadós vihart, mondhatni jégesővel tarkított özönvizet, ami elmosta az érkezésünk utánra, azaz péntek délutánra tervezett lovas kocsikázást. Ez azonban nem tudta elrontani a kedvünket (csak egy kicsit), ráadásul olyan finom grillvacsorával kárpótoltak bennünket, hogy hamar elfeledkeztünk az esőről. A lovak pedig szombat délelőttig vártak ránk. A délután a készülődés jegyében telt, hogy aztán pedig sor került utazásunk céljára, magára az esküvőre. Ami miatt mindezt elmesélem, az leginkább az a keresetlen egyszerűség, ami a szokványos polgári ceremóniát olyan családiassá, meghatóvá tette. A saját választású, gitárra átírt nászinduló, a kis szökőkút vizébe hintett rózsaszirmok, a jegyzőasszony kivételesen szép beszéde, a bordó terítővel beborított fonott kerti bútorok, a kerti pihenőhöz vezető futószőnyeg, a madarak csicsergése, a kertből szedett margaréták fehérsége, az ünnepi asztal virágszirmokból, büdöske és százszorszépfejekből álló dekorációja, a nővérem darabonként összeválogatott romantikus, mégis visszafogottan elegáns ruhája és a különleges hatfogásos vacsora – mindez valahogy távol állt az esküvő iparág profizmusától, mesterséges színpadiasságától, az esküvőszervezők hollywood-ot idéző nagyjeleneteitől. Olyan volt az egész, amilyennek a nővérem megálmodta: élete legboldogabb napja…

Száz évben egyszer adódó lehetőséget ragadott meg egy pár esküvője időpontjaként: 12 óra 34 perc 56 másodperckor mondták ki az igent a 7. napon a 8. hónapban és persze az évezred 9. esztendejében. Angolszász dátumjelölés esetén persze szembeötlőbb a rendkívüliség: 12:34:56 7/8/09. Azaz az összes számjegy szerepel méghozzá növekvő sorrendben 1-től kezdődőn a dátumban. Egyetlen "szeplő" a nulla, amely nem az 1-es előtt áll, hanem a 9-es elé "keveredett". (Ahhoz azonban éjjel kellett volna házasodni: 01:23:45-kor, és persze 6-án, júliusban és tavaly. De akkor nincs 9-es a dátumban, van viszont "plusznulla": a 8-as évszám előtt is állna egy).

Ha valakik utánozni akarják a peterborough-i párt, akkor évszázadonként egyszer tehetik, minden század 9. évének 8. hónapjában a 7. napon a 12. óra 34. percének 56. másodpercében, azaz legközelebb 2109-ben.

Az ötlet a menyasszonyé volt, aki így reméli, hogy férje sosem fogja elfelejteni házassági évfordulójukat